A katolicizmus küzdelmes története Angliában (I. rész)

Szerző: Grzegorz Kucharczyk

A nyugati országok közül Anglia volt az első, amelyre kiterjedt az Egyház evangelizációja. I. Nagy Szent Gergely pápa a VI. században missziót küldött a félszigeten lakó germán, angol és szász népekhez. A misszió élére Szent Ágostont nevezte ki (ne tévesszük össze az ismert egyházatyával), aki egyben Canterbury első érseke is lett (Anglia katolikus prímása). A római misszióval egy időben Angliát ír-skót missziók is evangelizálták, amelyeket ír szerzetesek vezettek (a Zöld Sziget apostolának, Szent Patriknak lelki követői).

 

A „Hit Védelmezőjétől”  az Egyház üldözőjéig

 

A középkorban Anglia a latin christianitas (keresztény népek közössége) teljes jogú tagja volt. Nagy teológusokat és egyházdoktorokat (pl. a XII. századi Canterburyi Szent Anzelm), nagy kereszteseket (Oroszlánszívű Richárd, a legendás király), valamint nagy szenteket (pl. Becket Szent Tamás, Canterbury érseke, akit a XII. században II. Henrik parancsára meggyilkoltak) adott az Egyháznak. A canterburyi katedrális – Becket Szent Tamás mártírhalálának helyszíne és ereklyéinek őrzőhelye – volt nem csupán Anglia, de egész Nyugat-Európa egyik legismertebb zarándokhelye. Az ide érkező zarándoklatok ihlették a XVI. században Geoffrey Chaucert a „Canterbury mesék” megírására, amit az angol nemzeti irodalom kezdetének tartanak.

Amikor a kontinensen 1517-ben elindult a reformáció, Angliában VIII. Henrik király uralkodott. Az uralkodó nagyon kritikusan fogadta Luther Márton tanításait. Nem csupán betiltotta állami szinten (halálbüntetés terhe mellett) a reformáció propagálását királyságában, de maga is harcolt a német reformátor nézeteivel. VIII. Henrik egy a szentségekről szóló történelmi jelentőségű értekezést írt „A hét szentség védelme” címen, a katolikus tanítást védelmezve (e mű valódi szerzője minden valószínűség szerint VIII. Henrik kancellárja, a kiváló államférfi és nagy humanista, Morus Tamás volt). Az Egyház védelméért tett érdemeit elismerve X. Leó pápa a „Defensor Fidei” – „a Hit Védelmezője” címet adományozta a királynak (amely címet notabene mind a mai napig használ minden angol és brit uralkodó, annak ellenére, hogy jó ideje szakítottak a „pápista hibákkal”…).

VIII. Henrik királynak egyetlen vágya és gyengéje volt. Legnagyobb vágya az volt, hogy legyen egy fia - trónörököse. Gyengéje pedig a kicsapongó élete volt. E két dolog következményeként románcot tartott fenn feleségének, Aragóniai Katalinnak egyik udvarhölgyével, Boleyn Annával. VIII. Henrik megpróbálta Rómában érvénytelennek nyilváníttatni házasságát Katalinnal (akivel „csupán” egy lánya volt – a jövőbeli I. Mária királynő). A pápa azonban nem kívánta teljesíteni a király szeszélyét.

E helyzetben az angol uralkodó úgy döntött, hogy saját maga bontja fel házasságát. 1534-ben megszakított minden kapcsolatot az Apostoli Szentszékkel, az Angol Egyház fejének nevezte ki magát és kihirdette az ún. szupremácia elvét.
E dokumentum megkívánta mindenkitől – a püspököket is beleértve – hogy hűségesküt tegyenek Henrik királynak, mint „az Egyház Fejének”. Az eskü megtagadása – vagyis az egy és oszthatatlan Anyaszentegyház mellett történő kiállás – a halálbüntetéssel volt egyenértékű.

Hozzá kell tenni, hogy VIII. Henrik egészen a haláláig igazhitű katolikusnak tartotta magát. Krisztus valós jelenlétének tagadását az Oltáriszentségben, vagy a gyónás szentségének elvetését (amint azt a protestánsok tették) halállal büntette. Másrészről viszont kegyetlenül üldözte mindazokat, akik hűségesen kitartottak Szent Péter utódai mellett. Könyörtelen módon pusztította a katolikus hitet és kultúrát Angliában (pl. tömegesen lerombolva a kolostorokat a bennük lévő értékekkel együtt, megsemmisítve többek között olyan ereklyéket, mint Becket Szent Tamás ereklyetartója Canterburyben, vagy a Walshinghami Szűzanya képmása Anglia legnagyobb Mária-kegyhelyén).

 

A bíborosi palást vörös, mint a vér

 

Be kell látni, hogy az angol püspökök többsége (a canterburyi érsekkel, Thomas Cranmerrel az élen, aki később a protestáns hitvallás támogatója lett) megtört a hatalom alatt és felesküdött a fent említett dokumentumra. Azok között, akik nyíltan ellenszegültek és „non possumus”-t kiáltottak a király szeszélyének, két kiváló alakot kell megemlítenünk: Szent John Fishert, Rochester püspökét, valamint Morus Szent Tamást. Hitükért mindketten mártírhalált haltak és ezért XI. Pius pápa szentté avattatta őket 1935-ben.

A rochesteri püspök volt valójában az egyetlen angol püspök, aki a megpróbáltatás időszakában kompromisszumok nélkül kiállt az igazság mellett és – a legnagyobb árat fizetve érte – megőrizte hűségét Szent Péter utódjához. „Áruló”-ként ejtették rabul, s lett a Tower foglya, ahol a per lefolytatására és az elkerülhetetlen kivégzésre várt. Már a vár falain belül jutott el hozzá a hír, hogy III. Pál pápa, hűségét és megalkuvást nem tűrő kiállását méltatva bíborossá nevezte ki. John Fisher esetében a bíborosi szín nem csupán a mártírok vérére emlékeztető szimbolikus jel volt – hanem egyben a közeljövő hírnöke is.

Fisher bíboros „megpuhítására” több fős delegációt küldtek a börtöncellába, olyan püspökökből álló küldöttséget, akik már megtörtek, felesküdve a szupremáciára és megpróbálták a bíborost is arra rábeszélni. Ő azonban ezt mondotta nekik: „Úgy gondolom, hogy inkább össze kellene tartanunk, elutasítva ezen erőszakos jog-, és hitszegéseket, melyek naponta sértik meg közös Anyánkat, Krisztus Urunk Egyházát, semhogy a rábeszélés segítségével segítsük ennek előmenetelét… Minden oldalról be vagyunk kerítve, és nehezen tudunk ellenállni ellenségünknek. Látva, hogy megkezdődött az isteni Ítélet, milyen reményünk lehet abban, hogy mások állva maradnak, ha mi elesünk? Az erődöt elárulták azok, akiknek védeniük kellett volna.”

1535. június 17-én megszületett az ítélet. Fisher bíborost hazaárulónak kiáltották ki, és halálra ítélték: „akasztás, szétfeszítés, felnégyelés” által. Utolsó szavaiban a bíboros ezeket mondotta bírói felé: „Most nyíltan megmondom, amit gondolok a királyi szupremáciáról, úgy vélem – és mindig így véltem, s most utoljára ezt meg is erősítem – hogy Őfelsége igazságosan nem követelhet ilyen fennhatóságot Krisztus Egyháza felett – oly módon, ahogy azt most tette. Sosem volt rá példa, hogy bármikor bármilyen uralkodó ilyen méltóságra tartott volna igényt előtte. Ha tehát a király belemegy ebbe a hallatlan vitába, a Mindenható szörnyű haragját vívja ki, saját lelke és mások kárára, valamint a királyság romjaira, amely a gondjaira lett bízva.”

1535. június 22-én megtörtént John Fisher bíboros kivégzése. A király „kegyelméből” azonnal lefejezésre került. A vérpadra lépve, a bíboros elimádkozta a Te Deum-ot és a Tebenned Bíztam eleitől fogva című zsoltárt. A véletlen (?) úgy akarta, hogy Rochester püspöke Szent Albán ünnepén került lefejezésre, aki a hitéért vértanúságot szenvedő első mártír volt Anglia területén. Néhány elbeszélés alapján, mielőtt a bíboros fejét kitűzték volna a londoni híd mellett (ami akkoriban bevett szokás volt a hazaárulókkal szemben), elvitték azt Boleyn Annához. Meglátva a fejet, Boleyn Anna így szólt: „Valóban ez az a fej, amely oly gyakran ellenem beszélt? Több kárt nem fog tenni már!” Majd felpofozta a mártír fejét. Ekkor állítólag megsérült az egyik ujja. A seb csak napok múlva gyógyult be, de helye megmaradt élete végéig – azaz 1536-ig, mikor Boleyn Anna maga is vérpadra került a Towerban, ahová VIII. Henrik parancsára került, aki hűtlenséggel vádolta őt.

 

Morus Szent Tamás – egy intellektuális ember hűsége

 

1535. július 1-jén ítélték halálra Morus Tamást. A mártír bíboroshoz hasonlóan, a büntetőeljárás folyamán Morus is bátran hangot adott meggyőződésének, miszerint a szupremácia aktusa de facto az árulás aktusa – egy önkényes és jogellenes mű, radikális elszakadás nem csak az Egyháztól, de Anglia egész múltjától.

Mikor a „pártatlan bírák” – köztük Boleyn Tamás és György, Boleyn Anna apja és fivére – rámutattak (az igazságnak megfelelően), hogy szinte az összes angliai püspök (kivéve Fisher bíborost) felesküdött a szupremáciára, Morus azt felelte: „Ha megtartjuk a bizonyítékokkal, igazolásokkal és érvelésekkel alátámasztott véleményünket – az én véleményem sokkal erősebb lesz a tiéteknél, hiszen az én oldalamon áll a kereszténység egész hátralévő része.” Emlékeztetett, hogy az Egyház nem csupán az éppen élő nemzedékből áll, hanem a megdicsőült, diadalmas Egyházból is, a szentek és az összes zsinat tanúságtételéből, és az angliai Egyház teljes történetéből.

Amikor kihirdették az ítéletet, Morus Tamás az utolsó szó jogán azon meggyőződésének adott hangot, hogy a szupremácia az Egyházban nem tartozhat világi emberhez, mivel „törvényesen a Római Szentszékhez tartozik, hiszen személyesen Urunk adta át a földön Szent Péternek és utódjainak. S úgy, ahogy London városa sem alkothat az angol királyság jogrendszerével ellentétes törvényt, úgy Anglia sem alkothat a krisztusi Katolikus Egyház általános törvényével ellentétes törvényt”. Hozzátette, hogy Anglia viselkedése, amikor megtagadta engedelmességet a római püspök felé, hasonlatos egy gyermek szüleivel szembeni engedetlenségéhez.

Morus Tamás halálos ítéletének végrehajtására 1535, július 6-án került sor. A szemtanúk szerint Morus mindvégig megőrizte lelki nyugalmát. A vérpadra lépve egy piros keresztet tartott kezében – Krisztus szenvedésének és a kereszteseknek hagyományos jelképét.

 

A londoni karthauziak vértanúsága

 

Mielőtt még felderítették volna Fisher és Morus Tamás püspökök „árulását”, kiderült, hogy a karthauziak – e szigorú, kontemplatív rend szerzetesei – is a királyság „szörnyű ellenségeivé” váltak. Mitől váltak a celláikba zárt, imádsággal és önmegtartóztatással elfoglalt barátok a király ellenségeivé? Az ok ugyanaz volt, mint Morus és Rochester püspökének esetében: a VIII. Henriket „az Angliai Egyház fejeként” elismerő eskütétel megtagadása.

1535. április 20-án letartóztatták John Haughtont, Augustine Webstert és Robert Lawrencet – a londoni, a bauvale-i és axelhome-i karthauzi rendfőnököket. Őket is a Towerban helyezték el.
A letartóztatott szerzetesek megtagadták az eskütételt, melyet megköveteltek tőlük. Azt mondták, hogy az Istentől való félelem tartja őket vissza az Egyház elhagyásától. A karthauzi szerzetesek Egyház iránti hűségükért rettenetes árat fizettek. Több ezer angol mártírhoz hasonlóan, nekik is kegyetlen kínzásokon kellett először átesniük.

Az elítélteket először lovakhoz kötözve odahúzták szenvedésük helyére (kb. 3 mérföldre, azaz 1600 méterre).
Az 1535. május 4-én történt kivégzés egyik szemtanúja így ír: „Nagyon vastag kötelet választottak ki John Haughton részére, hogy ne legyen gyors halála.
A széket elhúzták és a nemes szerzetes, aki oly sok jót tett másokkal, és soha senkit sem bántott, úgy lógott az akasztófán, mint egy gonosztevő. Ezután következett a legrosszabb rész, mivel semmiféle kegyelmet sem mutattak és minden részletében végre kellett hajtani e szörnyű kivégzést. Levágták a kötelet és a test a földre esett. John Haughton még élt. Letépték róla a szerzetesi ruhát, és egy deszkára helyezték testét. Azután a hóhér az elítélt hasát egy éles késsel felvágta, belső szerveit kitépte, majd a már korábban erre a célra elkészített tűzbe dobta. Szegény mártír egész idő alatt eszméleténél volt. Mikor ezt tették vele, hallani lehetett, ahogy felkiáltott: „Szentséges Jézusom, könyörülj rajtam ebben az órában!” Végül, mikor a hóhér kezét a szívére tette, hogy azt is kiszakítsa testéből, a szent mártír újra megszólalt. Anton Rescius würzburgi német segédpüspök nagyon közel állt hozzá. Hallotta utolsó szavait: „Drága Jézusom! Mit teszel az én szívemmel?”

Boldog John Haughton halála után a hóhér a szívet a mártír arcához dörgölte. Ugyanilyen módon halt meg a többi vértanú: boldog Augustine Webster, Robert Lawrence és Richard Reynolds is. Mindnyájan látták azokat az emberfeletti kínzásokat, amelyeket az előttük kivégzett elszenvedett. Mindnyájuknak felajánlották a kegyelmet is - abban az esetben, ha leteszik VIII. Henrik, „az Angliai Egyház feje” előtt az esküt. Úgy tűnhet, hogy keveset kértek tőlük. Csak pár szót...
De amint az Írás mondja: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16, 26).

Hogy az angliai királyság összes papjának értésére adják, mit is jelent kitartani a „pápista bűnök” mellett, a karthauziak felnégyelt testét szétküldték az ország négy részébe. A londoni karthauziak rendházára pedig, az otthonmaradtak megfélemlítésére, kiszögezték rendfőnökük, megboldogult John Haughton véres vállát. Rendtársainak csak akkor engedélyezték a váll eltemetését, amikor az leesett a szögekről.

De a karthauziak szenvedése ezzel még nem ért véget. Rendfőnökük kivégzése után nem sokkal az uralkodó újabb három londoni szerzetes letartóztatását rendelte el. Boldog Humphrey Middlemore-t, Boldog William Exmew és Boldog Sebastian Newdigate-et. Ők a newgate-i börtönbe kerültek, ahol embertelen körülmények között tartották őket: a nyakukon és lábaikon lévő vasgyűrűknél fogva oly módon szögezték őket a falakhoz, hogy nem tudtak sem lefeküdni, sem leülni, sem egyenesen állni. A kivégzésükre, amely ugyanúgy zajlott, mint rendfőnökük kivégzése, 1535. július 19-én került sor.

Három évvel később, 1538. XII. 17-én III. Pál pápa kihirdette a korábban már 1535 augusztusában elkészített, VIII. Henrik kiátkozására és Anglia kiközösítésére vonatkozó bullát.

 

Grzegorz Kucharczyk

 

korábbi   |   következő vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86